( haroldking | 2020. 02. 17., h - 04:19 )

Lehet hogy a felnőtt nőknek már azok tetszenek akiket leírtál, de én az általános iskolás csajokról beszéltem. Azoknak meg igenis a tesztoszterontól bűzlő állatok tetszettek. Tudom, mert láttam. Talán másképp volt a te osztályodban, bár el se tudom képzelni miként lehetett ott akkor.

Aztán később sok évvel a suli után össze is futottam egy-két egykori osztálytársnőmmel, némelyik férjhez is ment a kanszagú állathoz akiért gyermekfejjel bolondult... Vagy ha nem ahhoz akkor egy másikhoz aki semmivel se jobb annál, a tükörképe lehetne annak. És a csaj panaszkodik hogy a férje milyen verekedős. Meg ivós. Vagy mindkettő. Vagy börtöntöltelék. Vagy a satöbbi és a minden.

Na ja, persze. Én nem kellettem neki(k), mert nem voltam erőpszakos, agresszív, versengő, stb. Azaz nem voltam elég „férfias” ugye. De nekik az alfahím kellett, vagy legalábbis a béta... Na tudod mit erről is beidézek ide egy részt az önéletrajzomból, bár neked ez is tl;dr lesz:

 

Hogy miért van köze a sportnak az iskoláslányokhoz? Szimplán amiatt, mert a lányok - legalábbis az iskoláskorúak, bár megfigyeléseim szerint ez az attitűd bennük felnőtt korukra se nagyon változik - IGENIS leginkább a kigyúrt, izmos „csávókra” buknak! És ha már nem találhatnak maguknak az osztályban egy olyan fazont aki úgy néz ki mint egy gardróbszekrény, aki félkézzel felborít egy betonnal megrakott pótkocsis kamiont, akkor legalább olyat választanak jobb híján, akin ha nem is sokkal de legalábbis picit több az izom mint a nagy átlagon, és amellett erőszakos, parancsoló, hőzöngő, kivagyi, a társait terrorizáló „főnöki alkat”, vagyis afféle „alfahím”. Minden csaj az osztályban mindig az ilyen fickóra bukik, MÉG AZ IS AKI TAGADJA! Az is. Igen. Csak amiatt tagadja (ha tagadja egyáltalán) mert úgy érzi neki úgyse volna esélye hogy kivívja a „hordafőnök” kitüntető figyelmét, s emiatt eleve le is mond a felé való törleszkedésről, s hogy csökkentse a többi lánytól feléje irányuló gúnyt, azt magyarázgatja hogy az a srác igazából nem is olyan jó „parti”. Vagyis, művésziesen megfogalmazva a viselkedését, „a szükségből próbál erényt kovácsolni” a maga számára. De ettől még igenis ő is arra vágyik titokban, és irigyli az e téren sikeresebb vetélytársnőit...

Persze akadnak olyan csajok akik belátják hogy nem juthat mindegyikük be az alfahím vágyott háremébe, s így az alfa helyett megelégednek a bétával vagy gammával... ettől lejjebb azonban olyan fiatal korban még semmi esetre se adják az igényeiket. Még a teljesen reménytelenül csúnyák sem. Inkább várják, hogy hátha lesz valami jobb esélyük az iskola vége után. Sőt, többnyire nemcsak az általános iskola, de a gimnázium végéig is várnak. És nem ám a szexszel, pláne nem a szerelemmel (nem hiszek abban, hogy szerelem egyáltalán létezhetne is általános iskolás korban - abszolút kizártnak tartom mindkét fél részéről. Amit ekkor szerelemnek neveznek az maximum „vonzódás”, „érdeklődés”.) hanem még attól is óvakodnak nehogy akár alaptalanul is „hírbe hozzák” őket valamelyik a rangsorban hátrébb eső hímpéldánnyal! Azaz: az efféle fiúkkal többnyire még beszélgetni se hajlandóak!

Persze, Olvasómban felmerülhet a kérdés - amúgy teljesen jogosan - hogy is merészelek oly magabiztosan kijelenteni olyasmit, hogy még az az iskoláslány is vágyik titokban az alfahímre (vagy legalábbis az „izmos csávókra”), aki ezt tagadja?! Hiszen nem láthatok bele még most se a másik ember fejébe, pláne nem láthattam bele akkoriban, kiskoromban!

A válasz erre az, hogy DE, igenis beleláthattam a lányok fejébe bizonyos értelemben, ugyanis a helyzet elég nyilvánvaló volt a viselkedésükből. Mert hát süket én se vagyok, gyakran hallottam magam is hogy mit beszél egyik-másik csoportja a „kisasszonyoknak” a közelemben, márpedig soha egy alkalomra se emlékszem amikor a csevej témája a tanulás lett volna, azt kivéve hogy gyakran mondogatták hogy „ó én tökhülye vagyok a matekból"! (Az "én" nem rám vonatkozik e mondatban hanem arra a lányra aki mondja). Ellenben annál többet dumáltak a fiúkról... Azaz le se tagadhatták volna hogy igenis érdekli őket a másik nem. Na most, ha gyakran látok/hallok egy lányt a társnőivel e témáról - a fiúkról - csevegni, és ugyanakkor mégse látom soha egyetlen fiú közelében se, azt kivéve hogy feltűnően gyakran illegeti magát épp a legnagyobb hangú, legerőszakosabb, tesztoszterontól leginkább bűzlő hímpéldány feltűnő közelségében - nos, akkor szerinted, Olvasóm, mi másra is gondolhatnék, minthogy függetlenül attól mit kommunikál e témáról, de igenis érdeklik őt is a fiúk, és konkrétan épp ez a fiútípus érdekli őt?!

(itt kihagytam egy részt...)

És nem tudtam megérteni azt se, miért épp azok a fiúk tetszenek nekik akik után futnak, mert hát jó-jó, izmosabb mint én, oké, gyorsabban fut, mittudomén, de az is biztos hogy ha a fél agyamat kioperáltatom még akkor is röhögve lekörözöm bármelyiküket egy tudásversenyen! Akkor mi olyan vonzó benne?! Ennyire nem becsülnék semmire se a lányok az ÉSZT?!

És kénytelen voltam belátni hogy márpedig ez épp így van: Ennyire nem becsülik az észt! Igenis, az ész, az a lányokat nem érdekli.

Ezek után kezdtem úgy vélekedni, egyvalamiben talán mégis igaza van a srácoknak, amikor kiröhögnek engem. Abban tudniillik, hogy ezek a nőnemű élőlények itt az osztályban semmi esetre se érdemlik meg a „kisasszony” titulust! Az hogy „kisasszony”, elvégre valami olyasmit jelentett a szememben, aki nemcsak hogy nőnemű élőlény, de azért valamiféle értelemben mégiscsak „nemes”: nem a származására nézve, de úgy, hogy van benne valami amit tisztelni lehet! De hogy is tisztelhetnék olyan lényeket, akik ezt nem viszonozzák azzal, hogy maguk is tisztelnek ENGEM?! Pláne, mert hiszen tényleg messzire ordít, milyen ostobák: hogy is nem gondolnak arra, hogy amely srác most nagyhangú, erőszakos, verekedős, az nem fogja levetni e habitusát a házasság után sem, legfeljebb akkor már nem az osztályban fog bunyózni, hiszen már nem osztályközösségben él — de sebaj, veri majd helyette a feleségét! Ha a „csajoknak” az tetszik hogy a srác vagány, mert mer már ilyen fiatalon is itókázni, hát gondolhatnának rá, iszik majd a fiú a házasság után is... Ha szeret szórakozóhelyekre járni, jár majd ilyen helyekre házasság után is és ott dorbézolja majd el a család pénzét, bizonyítván hogy ő még akkor is milyen „menő”! És így tovább! Végülis annyi esze tényleg lehetne bármely nőnek hogy tudja: egyetlen férfi se amiatt nősül meg, hogy azután feladja a korábbi viselkedési attitűdjeit, sőt, többnyire épp ellenkezőleg: amiatt nősül meg, hogy végre elmenekülhessen otthonról, a sok korlátozásból, és végre úgy élhessen ahogy azt mindigis szerette volna!

De ezek a nők, az osztálytársaim, ebbe nem gondoltak bele, ennyi eszük se volt. Nem is sokára tehát kezdtem úgy vélni, ezek valóban csak „csajok”, mert semmi esetre se méltóak a „kisasszony” titulusra. Ebben tényleg igaza van a fiú osztálytársaimnak. Sajnos...

Volt rá példa, hogy az egyik leánynak megpróbáltam elmagyarázni, jobban járna olyan fickóval aki ha nem is a legszebb vagy legizmosabb talán, de ez neki a lánynak épp előny: mert amelyik fiú után most sok lány fut, azután később is futnak majd a nők, vagyis irtó nagy a veszélye annak, hogy megcsalja majd a feleségét... Hiába. Azt se tudom, eljutott-e a tudatáig amit magyaráztam neki, mert ugyanazt a rövid választ kaptam csak tőle, mint a fiúktól szoktam kapni:

—Hülye vagy!

Nem tudom, mi lett később e leány sorsa, de remélem ha válással végződött a házassága (vagy el se mert válni mert fél a verekedős férjétől netán hogy akkor majd megöli őt...) szóval remélem akkor majd eszébe jut ez az egykori beszélgetés... Tudom, kicsi rá az esély hogy emlékszik rá. Pedig milyen jó is lenne ha emlékezne rá, és megkérdezné önmagától, ki is volt akkor az igazi hülye... De nem amiatt lenne jó hogy ez valamiféle késői elégtételt adjon nekem (úgyse tudnék róla), hanem mert ha időközben netán szült gyermeket, s az a gyermek egy lány, elmondhatná neki ezt a dolgot, hogy legalább a gyermeke ne essen hasonló tévhitbe...