Látom, a lényeg nem jött át.
A PS pont ott egyszerűsít sokat, hogy nem kell annyit az adatstruktúrákkal foglalkozni, hiszen az már jön a nyelvből. Ha meghívok egy függvényt, akkor annak a visszatérési értékét tudom. Ráadásul többnyire egy gyűjtemény valamilyen típusokból.
Az, hogy OOP vagy csak structok/rekordok halma, az most jelen esetben majdhogynem lényegtelen. Kitalálhatták volna az egészet egy SQL-s felület mögé rejtve is.
A paradigmális váltás csak annyi lenne, hogy ezeket a kész szerkezetet használjuk az egyes toolok között és nem a karaktereket lapátoljuk. És ez egyáltalán nem nagy dolog, nem kell ehhez kitalálni adatszerkezeteket csak egy alapszintű programozói tudás kell hozzá. Messze nem elvont és megtanulható mindenki számára, aki egy receptet képes értelmezni.
A probléma inkább ott gyökerezik, hogy sok rendszergazdának vagy a legminimálisabb programozói tudása sincs meg (és mint írtam, ez a bash szkripteken is nagyon-nagyon-nagyon meglátszik) vagy szimplán mereven elzárkózik attól, hogy tanuljon valami újat.
"Ha típusos lenne, mire az ember megálmodná az adatstruktúráit, leírná a deklarációit, el is menne a kedve az egésztől."
Aki meg már írt .NET-ben ilyesmi jellegű "ragasztókódot", az tudja jól, hogy sok esetben semmi ilyennel nem kell foglalkozni, a deklarált változók is sok esetben var-l vannak megadva, a típus úgy is jön a függvény visszatérési értékéből.
Másrészt viszont egy kis programozói szemlélet nagyon nem ártana egy normális, nem egy soros bash szkripthez.
Az eldobhatóságot meg hagyjuk már... Mindenki tudja, hogy tonnaszámra készülnek olyan szkriptek, amik nagyon nem egyszer használatosak és több évig lesznek üzemben azért, hogy valamit összecelluxozzanak. Értem én, hogy lehet ez MacGyver stílusban is tolni, de attól még egy szigszallaggal összetákolt izé nem az igényesség és a megbízhatóság csúcsa.
----------------
Lvl86 Troll