Xfce 4.16

Így van, épp ez az hogy számot vetettem azzal, ha programozónak megyek, nem programozhatom azt amit akarok, s nem úgy ahogyan akarom, hanem azt és úgy lennék kénytelen amit és ahogy előírnak nekem. Tehát:

JELENTŐSEN CSORBULT VOLNA A SZABADSÁGOM.

És ezt nem akartam. Nem azt mondom hogy ez lett volna az egyedüli oka annak hogy végül nem lettem „hivatásos” programozó (bár tulajdonképpen az is voltam egy rövid ideig) de ez jelentős mértékben befolyásolta ebbeli döntésemet.

Ezzel szemben ha a „hivatásos” munkám jórészt fizikai jellegű (ebbe beleértve most mindent ami nem „szellemi”), azaz olyan hogy nem kell mellette sokat gondolkodni, akkor még a MUNKAIDŐ ALATT IS nagyrészt azon járhat az eszem amin csak akarom: akár a SAJÁT programjaimon (amiket majd írok ha hazamehettem a munkából) akár a regényeimen. Amiket persze szintén csak otthon írhatok, de munkaidő alatt mégis szabadon ábrándozhatok rajtuk, azaz kitalálhatom a sztori következő részeit.

És ez remek érzés. És rém hatékony, ami az alkotást illeti.

Mert mások, a sokkal megbecsültebb munkakörökben, épp ellenkezőleg vannak ezzel: ők még otthon is a munkahelyi problémákon kell töprengjenek, azokon aggódnak, stresszelnek, határidők sürgetik őket, stb... oké, nyilván több pénzt visznek haza mint én, de erősen kérdéses ez megéri-e. Egy Alkotónak aztán BIZTOS HOGY NEM.

Igen, nem is kétséges hogy annál még a vécépucolás is jobb - mármint, ami az Alkotás lehetőségeit illeti. Úgy értem, ami lehetőséget és időt az a munka meghagy az Alkotásra. Nem azt végzem, és még ideálisnak se tartom az alkotáshoz, de sokkal jobban megfelelne mégis, mint a szokásosan nagy becsben tartott munkakörök.

Tudod, Kisbetu, bizonyos értelemben az Élet arról szól, ezen élet mekkora hányadát adjuk el azért, hogy az érte adott pénzből jobban éljünk az élet el nem adott részében...

És azt mindenki maga dönti el, mekkora legyen ez a hányad. Nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz az eladott életmennyiség a legmegfelelőbb. (oké, most tekintsünk el az olyan extrém helyzetben levő kisebbségektől akik nem dönthetnek, mint a rabszolgák meg az iszlám országok bezárt női, stb).

Egy művésznek nyilvánvalóan sokkal nagyobb szabadság kell, mint másoknak, azaz ők általában életük kevesebb részét „adják el”, mint a nagy többség. Ezen megállapításomat nem nagyon vitathatod, mert erre fényes bizonyíték az a közismert tény, hogy a legtöbb művész szegény volt, némelyik esetleg még éhezett is.

Persze e téren kompromisszumot kell kötni. Némelyek e téren szerencsésebbek, mások kevésbé. És senki se elégedett, én se, de azért nem akarok nagyon panaszkodni, mert legalábbis most vénségemre már egész tűrhetően élek, és az alkotást illetően is szép eredményeket tudok felmutatni a félszáznál is több művemmel.

Tudom, most jöhetsz azzal a szokásossal hogy a nagy mennyiség nem azonos a minőséggel, meg hogy „igazi művész egyetlen dolgot alkot egész életében hogy az minél tökéletesebb legyen”, meg hogy mutassak statisztikákat meg más hasonló bullshitek. Mindre tudnék válaszolni, szerintem már többször meg is tettem. De felesleges, mert még akkor se számítana semmit ha e szövegek igazak lennének. Itt ugyanis nem az a lényeg hogy MÁSOK művésznek tartják-e a művészt. Egyedül az számít Ő MAGA annak tartja-e magát, s azért ez számít csak, mert ő az akinek meg kell hoznia a döntést, élete hányadrészét „adja el”, s mennyit szán az alkotására.

Amik persze valóban lehet hogy a kutyának se kellenek majd. Igen, ez benne van a pakliban, a siker nem garantált. Azt nem vagytok képesek felfogni, hogy a művész nem csak a sikert élvezi (bár nyilván vágyik rá) hanem a sikerig vezető UTAT IS! Az Alkotás FOLYAMATÁT!

Emiatt ha aztán a siker el is marad, a művész még akkor se boldogtalan. Oké, boldogsága nem tökéletes a siker nélkül, de azért ez rém messze van a boldogtalanságtól, sőt, ez garantáltan boldogság, legfeljebb azt mondhatjuk hogy még ennél is lehetne jobb neki.

Ne haragudj de attól tartok nem vagyok képes ennél érthetőbben kifejteni.