Nem négy, hanem több mint tízmillió eurót spórolt München a Linuxra és nyílt forrású szoftverekre váltással

Lomb Kató amíg élt, 4 vagy 5 kis (tényleg picike) könyvet írt, ezeket mind olvastam. Elég régen. Papírformában, s ez a lényeg. Nem tudom, fenn vannak-e a könyvei a neten. Mindenesetre e könyvei valamelyikében olvastam tőle elég sok mindent a nyelvekről, s bizony nem is egy helyen alaposan megkritizálta az angol nyelvet. Konkrétan emlékszem rá pld, hogy nem tetszett neki e nyelvben, hogy szinte mindent a "put" és "get" igék segítségével fejez ki (no jó, használ ezekhez igekötőket is), meg azt is teljesen nyíltan kimondja, hogy szerinte túl sok rokonértelmű szó van az angol nyelvben, meg hogy homályos az angol szavak (többségének) a jelentésmezeje, s hogy az angol helyesírás rémségesen logikátlan. Most így hirtelen ennyi ugrik be Kató néne angol nyelvre vonatkozó kritikáiból, lehet hogy később több is az eszembe jut róla. Mindenesetre nem is egy helyen alaposan megmondta a véleményét az angolról, persze nagyon udvariasan, ellenben teljesen nyíltan, a félreértés legkisebb lehetősége nélkül leszögezte, hogy szerinte az angol nem igazán alkalmas világnyelvnek. Azt elismerte, hogy jelenleg az angol "kvázi" világnyelv, de szerinte egyrészt akkor sem "igazi" világnyelv, mert azért az emberek többsége igenis nem tud angolul, legfeljebb a "művelt elit", másrészt az angol jelenlegi dominanciája is visszaszorulóban van, mert sok más ország is "felnőni látszik" az USA mellett, főleg pld Kína, de nemcsak az, és ezek nem fogják elfogadni, hogy a nyelvük alárendelt helyzetbe kerüljön az angollal szemben. Lényegében tehát Lomb Kató is amellett foglalt állást, hogy a probléma megoldása egy nemzetek feletti, semleges közvetítő nyelv bevezetése lehet, ami semmi nemzetnek nem nyújt jogtalan előnyöket, s eképp nem is lehet más mint mesterséges nyelv. Ezt annak ellenére mondta, hogy mint őszintén kifejtette, neki tulajdonképpen nem igazán tetszik az eszperantó. Igaz az is, hogy bár kiderül a soraiból hogy tanulmányozta az eszpeerantót, de azt soha nem állította, hogy meg is tanulta volna azt a nyelvet. Mondjuk aki 16 nyelvet ismer, annak nincs is igazán szüksége az eszperantóra...
-------------
Blogom: http://violazoli.blogspot.com
Könyvem a VIM-ről: http://mek.oszk.hu/09600/09648/#

Na megtaláltam az interneten Lomb Kató két könyvét, íme néhány idézet belőlük:

Homofónoknak az azonos hangzású, eltérő jelentésű szavakat nevezzük, mint például a magyar „ár” vagy „szív”. Varga Balázs elismeréssel nyilatkozik erről a jelenségről. „A homofónia elkerülhetetlen sajátsága minden nyelvnek, sőt rímelésre, játékra alkalmas nemes fűszere.” Az angolban kicsit túl sok van e fűszerből.
Két kamaszt láttam nemrég egy antikvárium kirakata előtt szemlélődni. Egy – ha jól tudom, Reményi József hegedűművészről szóló – angol könyv címén vitatkoztak: „Fly, my swallow”. (Repülj fecském.) – Azt tudom – mondta az egyik – hogy a fly az légy és a swallow az nyelni. De mit kereshet ott a my?
A másik jelenség, ami miatt a gépek egyelőre jobban beszélnek, mint értenek: a szavak többértelműsége, poliszémiája. Rendszerint úgy születik a poliszémia, hogy a szavak konkrét értelmét valamilyen elvont területre terjesztjük ki. Gondoljunk például a magyar konyha szóra, amit – hátterétől függően – németre hol Küchével, hol Kosttal kellene a gépnek fordítania. És honnan fogja tudni a gép, hogy az angol bottleneck mikor jelent palacknyakat és mikor szűk keresztmetszetet?

A tanulás célján és a tanuló nyelvi hátterén túl

annál könnyebbnek találunk egy nyelvet, minél általánosabb érvényűek szabályai

a hangtanban, szóképzésben és mondatfűzésben: minél „előrebecsülhetőbb”, „átlátszóbb” a nyelv. Általában az olaszt szokták a legkönnyebben elsajátíthatónak tartani. Az az érzésem: inkább azért, mert a mi magyar körülményeink között latin és francia tanulmányok után szokott rá sor kerülni.
Az olasz igeragozás igen bonyolult. Az igék négy különböző konjugációnak engedelmeskednek és Langenscheidt szótárának kereken száz modellt kell felsorakoztatnia ahhoz, hogy minden változatot bemutasson.
Vigasztalódjunk a főnevekkel! A mássalhangzós végűek hímneműek akárcsak néhány kivétellel (mano, radio) az „o”-ra végződők. Nőnemű viszont minden „a”-ra végződő főnév; feltéve, hogy nem görög eredetű vagy férfifoglalkozást – profeta, patriarcha, pirata (kalóz) – jelent.
Az orosz nyelvben egészen szoros összefüggés van a főnév végződése és neme között: csak a lágyítójel-végűeknél kell néha a szótárba belelapozgatni.
Mily paradicsomi egyszerűség a német der-die-dashoz képest! Dzsungeljében – néhány fogódzótól (-ung, -schaft, -heit stb.) eltekintve – sem a forma, sem a tartalom nem segít tájékozódni. A férfinak is nőnemű orra, a nőnek is hímnemű szája és mindkettőnek semleges lelkiismerete van. A logika néha egyenesen félrevezet. Mert igaz ugyan, hogy a mén der Hengst, a kanca die Stute és a csikó das Kohlen, de a lány már das Mädel és a nő das Weib. A die Wurzelből (gyökér) kinő a fa (der Baum), amin kikeletkor megjelenik das Blatt, a levél.
A francia főnevek nemét sem lehet a forma vagy logika alapján eltalálni. Oroszban, olaszban megszoktuk például, hogy a mássalhangzóval végződő főnevek – hímneműek. A franciában a mássalhangzóra végződőek is gyakran nőneműek: a halál – la mort, a mész – la chaux és az egér – la souris. Az „e” betűre végződőknek nőneműnek illene lenni, hiszen a hímnemű melléknevet és melléknévi igenevet ezzel a raggal alakítjuk nőneművé: grand – grande, lu – lue, amant – amante. Sőt a fiúnévből is így lesz lánynév: François – Françoise, Louis – Louise. A „foi” (hit) mégis nőnemű, a „foie” (máj) viszont hímnemű.
Lelkes feminizmusom örül annak, hogy az ész németben is, franciában is nőnemű: die Vernunft, la raison; de sajnálja, hogy a báj viszont mindkét nyelvben hímnemű: der Reiz, le charme.
A magán- és mássalhangzók harmonikus váltakozása könnyűséget ígér; a mássalhangzó-torlódás előtt megtorpan az agy. A lengyelben a „drzwi” (ajtó) vagy „przyrzecze” (folyópart) jellegű szavaknak már a szótárban sem örülünk. A másik vád azonban, ami népszerűtlenné teszi – a szavak hosszúsága – bizonyos értelemben elősegíti a megértést és önmagunk megértetését. Mire például a „przedsiębiorczość” (kezdeményezőkészség) jellegű szavak kimondásával elkészültünk, partnerünk akkor is megérti, hogy mit akartunk mondani, ha a kiejtésünk nem volt tökéletes.
A japánban is könnyebben megtanulhatók a hosszabb, háromtagú szavak, például a kagami (tükör), megane (szemüveg) vagy tamago (tojás); a problémát a rövidek jelentik. A „shi”-nek például nyolc, a „sei”-nek kilencféle jelentése van. Sajnos, akkor se tisztul a láthatár, ha a két egytagú szó „párba lép” és kialakítja a nyelv jellegzetes szómodelljét, a kétszótagú (biszillabisztikus) formát. A „shisei”-nek még mindig kilenc különböző jelentését tartja nyilván a szótár. Ha nem látjuk az írásjelet (ami persze minden esetben különböző), akkor csak a kontextus dönti el, hogy éppen melyik értelmében használta partnerünk a szót.
A sok azonosan vagy hasonlóan hangzó szóval építkező nyelveket a

plaszticitás hiánya, a „sápadtság”

teszi nehézzé. Három egymástól elég távol állóban – a magyarban, németben és oroszban – az igekötők nagy száma okoz ilyen sápadtságot: az eintragen – vortragen – vertragen – auftragen – beitragen – nachtragen stb. jellegű igék hosszú füzére: az oroszban a вложить, наложить, возложить, уложить, отложить, приложить stb. formák szinte végtelen lánca. A magyarban sem könnyű a logika alapján megérteni, hogy a falat kifestjük, az ablakkeretet befestjük, a képet megfestjük… Vagy hogy a könyvet elolvassuk, de a pénzt megolvassuk.
A németben szívjuk a fogunkat az olyan szó-szörnyetegektől, mint a 9 szótagból álló Exportselbstbeschränkungsabkommen (önkéntes exportkorlátozási egyezmény) vagy Langzeitauslagerungsversprödung (hosszas tárolásnál bekövetkező összeszáradás), de az ész mégsem hőköl vissza tőlük, mert elemeik egyszerűen egymás után ragaszthatók.
Az angolnál alig tudunk az írott formáról nagyobb biztonsággal a hangzásra következtetni, mint a japán vagy kínai hieroglifáknál. De a francia nyelvnél sem egyszerű ez a viszony. A „queue” (farok) vagy az „eau” (víz) szóban a magyar kiejtés („kő” illetőleg „ó”) egyetlen betűjével sem találkozunk.
Nem kényeztetnek el bennünket a franciában a számok sem. A kilencvenkettőt például három más számból: négyből, húszból és tizenkettőből (quatre, vingt, douze) ácsolja össze a nyelv. Az okos belgák fel is hagytak az ilyen számképzéssel és a hetvenre (franciában: hatvan–tíz) bevezették az heptante-ot, a négy–húszra (80) az octante-ot és a négy–húsz–tízre (90) a nonante-ot.
Még egy szó a számokról! Ausztriában pár évvel ezelőtt mozgalom indult, hogy szakítsanak az ősi szokással: a főnevek és főnévként használt szók nagybetűs kezdésével. A nyelvművelők helyes ösztönnel tiltakoztak a javaslat ellen: az írott mondatot világosabbá teszi ez az egyszerűen elsajátítható szabály. Inkább a számoknál változtassanak – követelték – azon a sorrenden, ami eltér a legtöbb nyelv gyakorlatától. Ezután a harminchárom ne legyen három és harminc (drei und dreissig), hanem dreissig und drei és így tovább. Ha győz a józan ész a konzervatizmus felett és elfogadják a javaslatot, akkor a német jó néhány ponttal kedvezőbb helyezést fog elérni a megtanulható nyelvek listáján.

A latin „sűrű” nyelv.
Ahhoz, hogy egy mondatának zárját fel tudjuk pattintani, egy detektív éberségével kell az áruló jelek – az összetartozó végződések – után nyomozni. Csak így tudjuk a jelzőt a néha több sorral arrább meglapuló jelzett szóval, az állítmányt a mondat végére besulykolt alannyal összepárosítani.
Az ilyen erősen hajlítgató-toldalékoló (tudományos nyelven szólva: flektáló-agglutináló) nyelvekben csak a ragok és (bűn)jelek egyeztetése segít az összefüggések felderítésében. Aki ebben a tömör közegben tájékozódni kíván, az a nyelvtani szabályoknak olyan kódját kénytelen minden pillanatban alkalmazni, ami bonyolultságában alig marad el a diplomáciában használatosak mögött.
A mai nyelvek lazábbak, nyitottabbak. A holnap nyelve még „hígabb” lesz.
A fejlődés a szintetikus felől az analitikus felé halad. Mit jelent ez a két, nem túl szerencsésen megválasztott szakkifejezés?
A szintetikus forma tömörít: a szótövet hajlítja-toldja úgy, hogy a mondatban játszott szerepét be tudja tölteni. Az analitikus forma nem egyetlen egységen – úgynevezett morfémán – belül oldja meg ezt a feladatot, hanem külön szavak beiktatásával vagy a szórend segítségével.
A finn-ugor nyelvek – így a magyar is – erősen toldalékolnak. Anyanyelvem oktatásával három esetben próbálkoztam; férfiasan bevallom, hogy mindig eredménytelenül.
Egy angol diák-ismerősöm a „megcsináltathattam” szóhoz érve hagyott fel a tanulásával. Képtelen volt a szintetikus forma meredek lejtőjén felkapaszkodni, mert ő saját nyelvének kényelmes, analitikus lépcsőihez szokott.
Nem is jött el többet az órákra. Sajnálom, mert így nem volt alkalmam megmondani neki, hogy a mi toldalékoló-bekebelező szószerkesztésünk azért sokszor egyértelműbb, mint a sok apró szó ide-odatologatásával készült angol szó-lánc. Nem hasonlíttathattam (!) vele össze a mondatokat.
Ebédet főztem: l had cooked a lunch.
Ebédet főzettem: I had a lunch cooked.
Nem csodáltathattam meg vele azt az elegáns rövidséget, amit a magyar nyelv tesz lehetővé:
„Shall I do her in or shall I have her done in?” Magyarul: Megöljem vagy megölessem?
Talán egyszer ő maga is rájön a magyar nyelv szépségére. Addig a Biblia igéjére bízom magam:
„Perelj, Uram, perlőimmel.”
Amely mondathoz a mi három szavunk helyett az angolnak tizenegyre van szüksége:
„Plead my case o Lord with them that strive with me.”

Szóban is, írásban is többször megjósoltam a nyelvek polarizálódását: az angol és az orosz lesz az idegen nyelv mindazok számára, akiket nem a nyelvész kíváncsisága hajt minél több idióma elsajátítására.
Nos, e két csúcs közül az angol nemigen alkalmas a nyelvtani fogalmak tisztázására. Éppen az teszi rá alkalmatlanná, ami miatt könnyen lehet (legalábbis rosszul) megtanulni: alaktanának egyszerűsége. Az orosz a variációk gazdag tárházát kínálja: aki ebből a nyelvből szűri le a szabályokat, szilárd talajon veti meg a lábát. Szerkezete különben is emlékeztet a latinéra. Hallottam már latin tanárból orosz oktatóvá átképző kollégát így ragozni a gavarity igét: gavarju, gavaris, gavarit, gavarimus, gavaritis, gavarjant.
A cirill betűs ábécé viszont sok embert riaszt el attól, hogy az oroszt használja a nyelvtan rejtelmeinek megismerése céljából. El tudom képzelni, hogy a holland, japán vagy francia nem szívesen merülne el az orosz nyelvben csak azért, mert – mondjuk – németül akar megtanulni.
Elvben olyan idióma lenne alkalmas a nyelvtani fogalmakkal való megismerkedésre, ami felöleli a kommunikációhoz szükséges variációkat, csak éppen teljesen szabályos. Amivel máris meghatároztuk egy mesterséges nyelv fogalmát.
Hadd feleljek ezzel kapcsolatban arra a sokszor feltett kérdésre:

mi a véleményem egy meglevő – vagy elképzelhető – nemzetközi nyelvről.

Hát először is az, hogy szívdobogtatóan szép eszmény. A történelem folyamán nem egyszer használták már fel a nyelvi különbséget – vagy azonosságot – a soviniszta uszítás céljaira. „A nyelv jellemzi, de meg is osztja az emberiséget” – írja Lotz Károly. Politikai célok elérése érdekében élesztgetik mesterségesen a bretont Franciaországban, a franciát Kanadában, a welshet Angliában. Azért persze nem hiszem, hogy beköszöntene az örök béke, ha az ezredfordulóra előrevárhatóan hat milliárdra szaporodó emberiség minden tagja ugyanazt a nyelvet beszélné.
A mesterséges nyelvekről szólva mindenkinek az

eszperantó jut eszébe.

Joggal. Egyrészt azért, mert az elmúlt évszázad alatt emberek tízezrei vívták ki létjogosultságát – nemegyszer önfeláldozásig menő lelkesedéssel. Másrészt azért, mert veterán kora ellenére ma is életképesebb, mint ifjabb társai: a belőle forgácsolt idő, a korszerűsített latin vagy a nyugaton propagált interlingua.
Még viccből se akarok arra a frivol érvre hivatkozni, hogy mi, tolmácsok az emberek soknyelvűségéből élünk. Inkább kis szórakoztatásul iktatok ide egy beszélgetést, amit néhány évvel ezelőtt Havannában folytattam egy kubai diáklánnyal. Ahogy megismerkedtünk, rögtön a nyelvekre terelődött a szó (nem tehetek róla: nekem mindenről azok jutnak az eszembe). Ines imponáló hévvel ecsetelte előttem az eszperantó egyedül üdvözítő voltát. Meg is dicsértem érte – és mondtam, hogy ez nála annál is derekabb dolog, mert nem egy rokontalan-háttértelen nyelvet beszél, mint mi, magyarok, hanem egy világnyelvet: a spanyolt. – Igaz – felelte –, csak, tudod, bennünket kubaiakat sokszor megmosolyognak a hivatalos spanyol nyelvtől – a castellanótól – eltérő kiejtésünk miatt. (Valóban, napokra van szükség, amíg az ember megszokja nyelvjárásuk fő furcsaságát, az „s” hang elnyelését: a Jugolaviát, miniteriót a Jugoslavia és ministerio helyett). – Ha viszont mindenütt ezt a nemzetközi nyelvet fogják beszélni – mondta csillogó szemmel – akkor az eperantót mindenki egyformán ejti ki.
Tény az, hogy a

nyelvek – mint egyes borfajták – rosszul utaznak.

Hajlamosak vagyunk a leírt betűből anyanyelvünk szabályainak megfelelő hangokat alakítani. Az ellenkező irányú folyamatra is van példa: amikor a megfelelő kiejtés érdekében a hangokat visszaadó betűket kell elváltoztatni – szinte a felismerhetetlenségig. A franciák „Onieguine de Pouchkine” néven emlegetik írásban az orosz költőt és hősét.
Televízióra és rádióra épült világunkban csökken a veszély, hogy a nemzetközi nyelv kiejtését úgy szabdalnák szilánkokra a nemzeti nyelvek hangtani normái, mint ahogy most brit angolról, amerikai angolról, indiai angolról kell beszélnünk. Talán az idők folyamán a toldalékolás felől az eszperantó is inkább az analitikus formák felé fog haladni. El tudom képzelni, hogy

az eszperantó lesz a legfontosabb nyelvtani alapfogalmak tisztázására szolgáló nyelv.

Márai Sándor írta a Naplójában: „Közös nyelv nélkül nincs Európa, csak nemzetek vannak, melyek negyven nyelven gyűlölik egymást”.
Jelentse az eszperantó a megértés és együttműködés reményét a pusztulás rémével szemben! Ha az atomfegyverek egyszer megszólalnának, Hallstein professzor szavai szerint Desperanto nyelven beszélve semmisítenék meg az emberiséget.

Az angol népszerűségének további oka a nyelv látszólagos könnyűsége. Különösen az indulásnál ad szárnyat a tanulónak az az érzés, hogy bonyolult egyeztetések nélkül, szót szóhoz rakva tud mondatokat alkotni. A főmumus az igeidők egyeztetése, de a mindennapi beszéd ezekkel szemben is sokkal elnézőbb, mint a nyelvvizsga-eredmények osztályozói.

A könnyűség azonban csak látszólagos.

A mai angol nyelv sakktábláján aránylag kevés figura szerepel. A szókincs egyszerűsödése és a szavak rövidülése már régebben megkezdődött. A gettysburgi beszédet még a „stílus köznapiságáért és unalmasságáért” marasztalta el a londoni Times: 366 szavából 190 egyszótagú, kettőnél többtagú szó pedig mindössze húsz találtatik benne.
A hosszú szavakat azóta egyre jobban kiszorítják a rövidek és hétköznapiak. Aki a „szótár-szavakká” (dictionary words) degradált többszótagúakat használni meri, arra rásütik a konzervativizmus, a „tojásfejűség” bélyegét. Két ige példáján szeretném bemutatni, hogy sakktábláján a csökkent számú figurákat a mai angol nyelv hogyan húzogatja ide-oda.

„Szótári forma”
Beszélt forma

To endure
To put up with
Elviselni
To extinguish
To put out
Eloltani
To connect
To put through
Bekapcsolni (telefonon)
To invest
To put in
Befektetni
To discard
To put away
Elhajítani
To repress
To put down
„Helyére tenni” valakit
To postpone
To put off
Elhalasztani
To implement
To put across
Keresztülvinni

To continue
To go on
Folytatni
To appreciate
To go in for
Kedvelni
To oppose
To go against
Ellenezni
To succeed
To go ahead
Érvényesülni
To exceed, to overreach
To go beyond
Túllépni
To mediate
To go between
Közvetíteni
To undergo
To go through
Elszenvedni
To relinquish, to abandon
To go off something
Feladni

A többszótagú szavak végét előszeretettel nyírja le a nyelv. Így lett a perambulatorból (gyerekkocsi) pram, a refrigeratorból frig, a magazinból mag, a permanentből („dauer”) perm, az influenzából flu, a mackintoshból (esőkabát) mac, a brassière-ből (melltartó) bra, az advertisementből (hirdetés) ad és így tovább.
A rövidítésre való törekvés szül olyan furcsaságokat, amilyennel nemrégen egy cikk címében találkoztam:

QE2 in WW2

Először azt hittem, hogy valami vegyi folyamatról van szó, de tévedtem: a cikk arról számolt be, hogy milyen bátran viselkedett Queen Elisabeth the Second (QE2) – a jelenlegi angol királynő, akkor még fiatal lány – a második világháborúban. (World War Two)
Rövidítési mánia jellemzi a francia argót is. Aki nem megy el a „manif”-ra (manifesztáció), arra hamar rásütik, hogy egy „reac” (reakciós).
A mai angol nyelv legjobban a három betűből álló szavakat kedveli. Ezek felépítése csaknem törvényszerűen azonos:

mássalhangzó – magánhangzó – mássalhangzó.

Unalmas óráinkban érdemes elszórakozni azzal, hogy hány olyan „okos” négyzetet tudunk – mondjuk két perc alatt – szerkeszteni, aminek minden oldalát egy-egy létező angol szó alkotja:
...
Viszont maroknyi csak azoknak a szavaknak száma, amiben a betűk más, például

magánhangzó – mássalhangzó – magánhangzó

minta szerint követik egymást.

Az angol szavak rövidsége ne ringasson senkit abba az illúzióba, hogy az angolt könnyű megtanulni! Beépített nehézségei vannak; olyan ügyesen beépítettek, hogy csak hosszabb tanulás után vesszük észre őket. Elcsépelt vicc, én magam is idéztem már, de idekívánkozik: csak az első tíz év könnyű, azután elkezd egyre nehezebb lenni.
Bár az első problémába már az indulás percében beleütközünk. A leírt és kimondott forma közötti eltérés olyan nagy buktató, hogy érdemes egy edzett nyelvésznek – mellesleg kiváló spanyol írónak, Luca de Tenának – erre vonatkozó szellemes sorait ideiktatni. Még akkor is, ha a csattanó kedvéért néha túlzásokra vetemedik.
„Amikor a Közel-Keleten utazgattam, vagy néha Spanyolországban angolul beszéltem, arra jöttem rá, hogy egyiptomiakkal. Jordániákkal, szírekkel, görögökkel tudok ezen a nyelven beszélni – angolokkal nem.
A magánhangzók miatt nem tudok.
A latin ábécé öt magánhangzót ismer és használ. A helyzet azonban az, hogy ez az öt magánhangzó nem meríti ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az emberi torok produkálni tud.
A franciákkal kezdődött a bonyodalom. Mint ahogy a sárga és kék keveréséből zöld színt lehet csinálni, úgy olvasztották össze az »u«-t az »i«-vel és szülték meg a maguk speciális »ü« hangját. Nem is szólva a különleges néma »e«-jükről, ami – tisztesség ne essék – pontosan úgy hangzik, mint egy diszkrét böffenés.
Az angolok azonban sokkal tovább mentek. William Shakespeare magasztos nyelve tizennyolc magánhangzót használ.
Sokkal könnyebb lenne e nyelvet megtanulni, ha ezeknek a speciális hangoknak a rögzítésére speciális jeleket találtak volna ki (mint ahogy a spanyolok tették a félszigeten használatos ñ betűvel). De nem: ők ennek a másfél tucat zörejnek grafikai ábrázolására azt az öt magánhangzót használják, ami a latin ábécében szerepel.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nincs szabály, ami előírná, hogy melyik esetben melyik kiejtés alkalmazandó. Nem! A kiejtés szóbeli hagyományokon nyugszik, akárcsak a Brit Alkotmány, amit írásban sohasem rögzítettek.
A spanyoloknak is van egy-két exportra teljesen alkalmatlan hangja. Például a »j«. Aminek kiejtése az élőlények által produkálható hangok közül még legjobban a sivatagi oroszlán dühös morgására emlékeztet. Az ibériai »j« is felesleges maradvány abból a korból, amikor őseinknek még farka volt, nyers húst marcangoltak a fogaikkal és – az akkor még fogásra alkalmas – lábujjaikkal kapaszkodtak fel a fákra. Sok bajnak előidézője ez a hang – gyakran okoz például torokgyulladást a spanyoloknál, és mindazoknál, akik Cervantes nyelvének elsajátítására határozták el magukat.
Itt van továbbá a dupla »ll«, amit »elle«-nek becéznek. Hogy megközelítsük a helyes kiejtést, a nyelvnek különböző akrobatikai mutatványokat kell végeznie. Az Argentin Köztársaság hamarabb függetlenítette magát e hangtól, mint a Spanyol Királyság. Átalakította egy sokkal emberibbre, elviselhetőbbre, ami a nedves aszfalton csúszó bicikligumi surrogására emlékeztet.
De hogy jön mindez az angol tizennyolc magánhangzójának skálájához, aminek kiejtése csak a fülemüle csattogásához hasonlítható?
Tud Ön fütyülni, mint egy kanári? Ha nem tud, sohasem fogja a bennszülött angol kiejtést elsajátítani. És minthogy mi nem tudunk »madárul«…hálás vagyok a görögöknek, egyiptomiaknak, szíreknek és Jordániáknak. Hála az ő redukált hangskálájuknak, a könyvekben olvasott angolt azonosítani tudom a fülemmel hallottal.
Amit nem mondhatok el Sir Lawrence Olivierről és a BBC bemondóiról: az ő angolságuk olyan csodálatos, hogy már majdnem végleg lemondtam erről a nyelvről…”

*

Talán az angol hangok nagy változatossága okozza, hogy a „nyelvfüggöny” ott társadalmi rétegeket választ el egymástól; nem országokat, mint a kontinensen. A London szegénynegyedeiben lakó cockney egészen más angolságot beszél, mint a „Felső Osztály” (Upper Class – rövidítve: „U”) tagjai.

Az ilyen „U” angolság ajtót nyit, állást szerez és előmenetelt biztosít.

Tizenegymilliós népünk dialektusoktól alig tarkított, egységes nyelvet beszél. Ezért nehéz felfognunk, hogy a vájtfülű még a fenti „U” angolságon belül is számos szintet tud megkülönböztetni.
Amerikában a legelőkelőbb kiejtést az „Ivy League”-be tartozó egyetemek valamelyikén lehet elsajátítani. Az épületek falát – többszázados fennállásuk bizonyítékaként – sűrűn borítja a borostyán (ivy). A kevésbé előkelőnek csak „Red Brick” (Vörös Tégla) egyetem és kiejtés jutott.
Bennünket, magyarokat, egyik kategória tagjaival se igen fognak összetéveszteni. A kiejtés még kevésbé bonyolult hangtanú nyelveknél is azonnal elárulja a „kinnszülöttet”. De ha tudásunk e fogyatékosságába bele is nyugodtunk, gyakran találkozunk olyan mondatokkal, amelyektől visszahőköl a mi nyelvünk logikája. Egy mai regény szövegéből szedtem össze belőlük egy csokorravalót:
„We all expect you not to mind being stood up by her.” (Mindannyian reméljük, hogy nem törődsz azzal, hogy cserben hagyott.)
„She felt the desire to talk mastering her” (Érezte, hogy erőt vesz rajta a közlés vágya.)
„One could not think that somebody would have thought of it” (Nem hinné az ember, hogy valaki gondolt volna erre.)
„He was hung up on” (Letették a kagylót, miközben beszélt.)
„All this should have been seen to by now” (Mindezzel már eddig is törődni kellett volna.)
„She is easy to look at and difficult to say no to” (Jó ránézni és nehéz neki nemet mondani.).

*

Azt szokták mondani, hogy a nyelvek se logikusak, se illogikusak, hanem a-logikusak. Nem értem pontosan, mit jelent e finom megkülönböztetés, de attól egy kicsit szívom a fogam, hogy a „you must go” azt jelenti: el kell menned, míg a „you must not go” azt, hogy: nem szabad elmenned.
Vagy hogy a „few have the chance” azt jelenti: kevésnek van esélye, a „quite a few have the chance” pedig azt: soknak van esélye. Hogy a nyelvtan szabályai szerint a melléknevet a „-ly” képzővel lehet határozószóvá alakítani. Slow: lassú, slowly: lassan. De a rárímelő „low” szónál már fordítva áll a dolog: a lowly a jelző (a lowly nature: alantas természet) és a low a határozó: „lie low” feküdj alacsonyan, lapulj meg.
Szókincsének gazdagsága néha zavarba ejtő. Mindig büszke voltam arra, hogy anyanyelvemnek például a fösvényre mennyi szinonimája van: fukar, kicsinyes, szűkmarkú… De az angolban legalább tizenhárom közül kell kiválasztani a stílusszintnek megfelelőt: stingy, miserly, chinchy, penny-pinching, mean, skinflint, close, skimpy, avaricious, niggardly, closefisted, cheese-paring, tightwad…

A teljesség kedvéért hadd meséljem el a két másik kudarcom történetét. A felszabadulás után egy kis szovjet katonát bíztak rám: lenne-e kedvem magyarra tanítani. Volt. De amikor a hivatali szobámba lépett, egy táblán akadt fenn a szeme: „Tilos a dohányzás!”
Megkérdezte: mit jelent. A „tilost” le tudtam fordítani, a „dohányzást” is: az „a” jelentésének magyarázatánál bizony dadogni kezdtem. Többszörös nekifutás és ismételt körülírások után Grigorij megkérdezte: ha az „a” nem lenne ott, más lenne-e a mondat értelme? Amikor megtudta, hogy nem, a fejét csóválta és kijelentette: talán mégis inkább harmonikázni tanul. Az valahogy könnyebbnek látszik…
És végül: harmadik áldozatom egy német kislány volt. Már egészen szépen haladt, amikor belebonyolódott négy ige – a megörül, megürül, megőröl és megőrül – megkülönböztetésébe. Hogy ő milyen más stúdiumra határozta el magát, azt nem tudom, de tény az, hogy többet nem láttam.

Az angol „undertaker” nem egyszerűen vállalkozó, hanem temetésrendező. A nácizmus fenyegetése elől Angliába menekülni igyekvő magyarok közül annyian írták ezt a szót a beutazási kérvény „Foglalkozás” rovatába, hogy a brit hatóságok törték a fejüket: miért van egy olyan kis országban e szakmának ily sok képviselője.
Jellemző minden kor prüdériájára, hogy a terhesség természetes (és nehezen titkolható) tényét milyen fügefalevélbe burkolja. Hogy az angolnál maradjunk: a múlt század közepéig a „She cancelled her social engagements” (lemondta a társadalmi kötelezettségeit) volt az elfogadott forma. Századunk elején jött divatba a „She is in the family way” (családi úton van), 20-30 évvel később a „She is expecting” (várandós). A „pregnant” (állapotos) csak azóta vált kimondhatóvá és leírhatóvá.

Haragszom az angolra, mert a „he blames himself” nem azt jelenti, hogy az illető blamálja, hanem azt, hogy vádolja magát. A spanyolra, mert a „compromiso” nemcsak kompromisszum, hanem ígéret, elkötelezettség is.
Magyar–lengyel kooperáció keretében született meg az alábbi épületes baki. Egy varsói kozmetikai gyár csodatevő ránctalanító arckrémet vélt feltalálni; magyarországi forgalombahozatalát egyik külkereskedelmi vállalatunknak ajánlotta fel. A levelezés franciául folyt; a krém hatóanyagát a lengyel ügyfél „agent à dérider”-nek nevezte. (Ride = ránc.) Magyar partnere a szótárban lelkiismeretesen utánanézett a szavaknak, és megállapította, hogy az „agent” ügynököt, rendőrt, a „dérider” pedig felderítést jelent. Szerencsére nem rendelt belőle nagyobb tételt a Kék Fény számára, csak levélben közölte, hogy „ilyesmi vállalatunk profilján kívül esik”.
Hollandban a monster szónál kell vigyázni, mert mintát jelent, nem szörnyeteget, mind az angolban. A „Vigyázz!” viszont hollandul „Aandacht”, szemben a német Andachttal, aminek jelentése: áhítat. A portugál „importancia” szót biztosan fontosságnak fordítottam volna, ha a kontextusból rá nem jövök, hogy összeget jelent.
A talján gavallér nem arat sikert, ha a német kislánynak azzal hízeleg, hogy caldának és morbidának (melegnek és lágynak) találja. A calda a kaltot (hideget), a morbid a betegséget, a halált asszociálja. De a francia se dicsérje angol partnernője szép „denture”-jét, mert az csak náluk fogsor, az angoloknál műfogsor.

Saját kínos tolmácsélményemet a hamis barátokkal kapcsolatban egy orvosi kongresszuson szereztem. A baktériumok túlélésének megrövidítéséről vitatkoztak a tudósok. A szó németben, franciában, angolban a magyar kifejezés tükörképe: Überleben, survie, survival. Betű szerint lefordítottam oroszra is: переживание. Pechemre ott ez a kifejezés nem túlélést, hanem mély élményt jelent. Oda is jött hozzám az ülés végén egy szovjet delegátus és vállon veregetett: igazi humanista szemléletről tettem tanúságot – mondta – amikor ilyen hosszan és behatóan foglalkoztam a baktériumok lelki életével.

Próbálják meg egyszer, kedves ÁNy társaim, megfigyelni, hogy mivé kopik ajkunkon anyanyelvünk, amikor nem figyelünk oda! Betűket hagyunk ki, szóvégeket harapunk el, szavakon siklunk át. G. B. Shaw mondta magáról, hogy három különböző nyelven tud „angolul”; az egyiken a színdarabjait írja, a másikat az élet hivatalos funkciói közben használja, a harmadikon intim barátaihoz szól; e három nyelv alig hasonlít egymáshoz. Ez a minden nyelvben meglevő „rétegesség” egyébként is az angolban a legkirívóbb. A nyelv ugyanis két nagy nyelvcsoport – a germán és a román – találkozásának tengelyébe esik. Ennek megfelelően kétféle szókincset ötvözött össze: a normann (francia) és angolszász eredetű kifejezéseket.
Sokszor idézett tény, hogy a borjú, sertés, ökör szavakra két garnitúrája van az angolnak. Magát az élő állatot a német eredetű calf (Kalb), swine (Schwein), ox (Ochs) szavakkal jelzi, mert a szolgák, akik ezeket az állatokat őrizték-terelgették, a meghódított angolszászokhoz tartoztak. Az állatok húsának élvezői azonban már a hódító normann urak voltak, ezért a borjúhús, sertéshús, marhahús neve francia eredetű: veal (veau), pork (porc), beef (boeuf).
Közismert dolog, hogy a külföldiek közül az intelligensebbjét jobban megértjük, mint a tanulatlant. Viszont Londonban járt ismerősöm, aki németül jól, franciául semmit sem tudott, csodálkozva tapasztalta, hogy ott pontosan fordított a helyzet: a sarkon álló rendőr felvilágosításait sokkal jobban tudta követni, mint művelt kollégái beszédét. A nyelvgyakorlás érdekében még a templomokba is be-betért, a szónoklatokat meghallgatni. (Ezt a régi trükköt én se hagyom ki soha: nyelvet is tanul az ember, meg a városnézéstől feltört lábait is pihenteti egy kicsit.) Nos, barátunk elkeseredve tapasztalta, hogy Londonban egy árva szót sem értett a prédikációkból.
Kíváncsiságból a mise után szétosztott szónoklatok szövegét haza is hozta. Megnézegettük egy kicsit és láttuk, hogy a nyelv szókincsének „kettős garnitúrájából” a pap mindenütt a normann (francia) eredetű szót választotta. Jót mulattunk, amikor az angol szöveget „lefordítottuk” – angolra úgy, hogy minden szó helyébe a megfelelő germán eredetűt tettük (pl. to commence – to begin stb.).

A könyv, sajnos, pontos kiejtésre nem taníthat. Fültanúja voltam néhány évvel ezelőtt egy kedves jelenetnek a londoni repülőtéren. Egy indiai diák útlevelét forgatta az úgynevezett immigration officer. „Utazásának célja: tanulmányút” – olvasta hangosan.
– És mi lesz a tanulmány tárgya? – érdeklődött.
– Lav – felelte a diák, aki nyilván csak leírva látta a „law” (jog) szót és azért úgy ejtette ki, mint a „love”-t (szerelem).
A tisztviselőnek, angol hidegvérrel, a szeme se rebbent meg. Átengedte az utast a kordonon és csak magában mormogta, hogy a „love” többé-kevésbé az egész világon egyforma: annak a kis különbségnek tanulmányozására igazán nem volt érdemes ennyi ezer mérföldet megtenni.

-------------
Blogom: http://violazoli.blogspot.com
Könyvem a VIM-ről: http://mek.oszk.hu/09600/09648/#